Marokkó...

TV:
Hol született Jean Reno? A, Franciaországban B, Matrokkóban

Miki:
-Apa, tudod a választ? Hol született Jean Rio? Franciaországban vagy Makákóban?

Ubor

Egyik este azt kérdeztük Karcsitól, hogy mit szeretne köretnek a husi mellé: rizst, salátát, uborkát.
Csillogó szemekkel kiáltott fel:
-Igeeeeen! Kovászos ubor!
Igaza van. Mit becézgetünk egy zöldséget.

Művészem

Karcsi igazi művész lélek. Legalábbis minden egyre inkább erre utal.
Hihetetlen kreatív. Rajzol, ragaszt, alkot.
Mostanában a hűtőre kitett napirendet utánozva ő is "folyamatábrákat" gyárt. Pár napja teljesen jól felismerhető módon kis képekkel lerajzolta egy napját. Sokkal részletesebben, mint azt látta.
Tegnap előtt pedig LEGO építési útmutatót rajzolt. Aminek aztán neki is állt és meg is építette.
Olyan nagyon ügyes!
Csuda ügyesen használja az ollót, a ragasztót és minden egyéb eszközt is.
De a művészsége nem csak ebben nyilvánul meg. A lelke is művész. Hisztis, öntörvényű, egoista. Mindent jobban tud másnál és nem fogadja el se a segítséget, se mások véleményét.
Azt hiszem ez valami dackorszak féle. Hajjajjj!

IGW-538

Drága Kedves Autónk!

Itt voltál velünk jóban rosszban.
Veled kerestünk házat magunknak, te voltál a menyasszonyi kocsink, te hoztad haza gyermekeinket a kórházból. Sokszor vittél minket kirándulni, nyaralni.
Benned ülve éreztem meg életemben először, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Nem volt kellemes érzés. És az első reggeli rosszullét is benned kapott el.
De az első migrén is!
Emlékszem, mikor a nászutunkon egy elhagyatott parkolóban vezetni próbáltalak. Nem sok ilyen alkalom volt az életemben, nagyon élveztem.
Sokszor utaztunk úgy, hogy egy, később két gyerek vinnyogott, játszott, veszekedett, énekelt, aludt a hátsó ülésen.
És nem egyszer álltunk meg menet közben autót takarítani, míg nem találtunk megoldást Karcsi utazási rosszulléteire.

Drága autónk, jó volt veled! Szeretünk téged!

Új Suli

Évek óta a magyar oktatási rendszertől szenvedünk és attól, hogy kicsikét sincsenek tekintettel arra, kicsit sem próbálják megérteni azt, hogy Miki ADHD-s. (Tisztelet a kivételnek.)

Már az óvodában kezdődtek a problémáink. "Csináljatok valamit ezzel a gyerekkel!" Kezdetben az volt a baj, hogy nem kúszott-mászott a többiekkel a földön, inkább az óvónénikkel beszélgetett volna egész nap. "Erre nekünk nincs időnk!" Bezzeg hajat fonogatni volt... Aztán pedig az, hogy nem tudott beilleszkedni, nem viselkedett. "Túl sokat hiányzott, ezért nincs barátja, nem tatozik a csoporthoz!" 6 évesek voltak, életre szóló barátságok köttethettek. De tényleg...
Végül TSMT tornán kötöttünk ki. Hálásak vagyunk Petroczy Zsuzsának, aki sokat próbált segíteni nekünk és aki felhívta a figyelmünket rá, hogy Mikinek figyelemzavara lehet. Az ó javaslatára mentünk el a Vadaskertbe.
Ugyancsak sokat köszönhetünk  Zentai Juditnak, aki még az oviban tartott iskola-előkészítő foglalkozásokat Mikinek. Ő hitt benne, ő tudta, hogy Miki mire képes. Azóta is, ha valamilyen kérdésem van és felhívom segít, tanácsot ad, és hihetetlen, de nem csak a gyerekkel, de a szülővel is törődik.
Végül mindenki, a nevtan és az óvónők is tőlem várták, hogy megmondjam, mehet-e Miki suliba. Mivel az ovi végére igencsak elmérgesedett a viszony az óvónénik és közöttünk, megváltásnak éreztük az iskolát. Végre tanulhat, végre nem fog unatkozni. Hát... Nagyot csalódtunk.
 Újra jöttek a problémák. Pedig itt már nem érte őket váratlanul az ADHD ténye. Miki nem tűrte a monoton munkát, ha valami nem tetszett neki, akkor egyszerűen szabotálta a munkát.  Ez azzal járt persze, hogy itthon mindent pótolni kellett, plusz házi feladat. És persze nekünk sem boldogan dalolva oldotta meg a feladatait.
Nagyon nehéz két év jött. Kezdetben tényleg csak tanulni és aludni járt haza. 3-kor hazajött és az evésen kívül mást nem is csinált fürdésig. Volt hogy csak 11-kor került ágyba.
Hogy még jobban érezzük magunkat, közben hozta haza a beírásokat, és rendszeresen kaptuk, hogy vigyük el máshová a gyereket. De hogy hová... ? Senki sem tudta a választ.
Kerestük a megoldást, de nem volt. Második végére végül Miki már ebédelni sem maradhatott a suliban, csak 4 órát töltött bent. Viszont így is sokat pótoltunk együtt.
Tanító néni pedig válogatott megjegyzésekkel, akciókkal rombolta le a lelkesedését, önbecsülését. És a miénket is.
Elhatároztuk harmadiktól ebben a suliban nem maradhat. Ő is tönkre megy és mi is.
Először a magántanulóság merült fel alternatívaként. Tanulócsoportot próbáltam szervezni, de nem jelentkezett senki. Volt anyuka, akit érdekelt volna, de a párja elzárkózott tőle.
Egy hónapja Szabi éjjel jött haza Belgiumból. A kocsiban hallott a riportot egy magániskola vezetőjével. Tudta, ez kellene nekünk. Felhívtam az Új Sulit, de azt mondták nincs helyük. Elszomorodtunk, de szerveztük tovább a magántanulós verziót, kerestünk befogadó iskolát. Végül gondoltuk megpróbáljuk még egyszer. Újra telefonáltunk. Behívtak a suliba, ahol megtudtuk, mégis van hely, mert ketten költözés miatt elmennek. Elmondták, hogy 3 próbanapon kell részt venni, ahol eldöntik, felveszik-e Mikit.
Tegnap volt az első nap. Nagyon izgultunk. Előző nap mertük csak elmondani Mikinek, hogy iskolaváltáson törjük  a fejünk. Nem tetszett neki az ötlet, azt mondta, nem megy másik suliba. Mikor elmeséltük neki, milyen az iskola, már alig várta, hogy láthassa. Tegnap reggel nagyon félve hagytuk ott. Vajon megfelel? Vajon felveszik? Mi tudtuk, hogy pont ez kell neki, de ők is érzik ezt? Mikor érte mentünk, azt mondta az igazgatónő, nincs szükség a másik két nap próbára, felveszik, ha akarjuk.
Mi az, hogy akarjuk-e. Hát persze! Ma reggel már be is írattuk. És mivel már beharangoztuk neki, hogy ma is menni fog, megengedték, hogy a második próbanapon is részt vegyen: igaz vályogházakat festenek a suli udvarán. (Ma van a sződligeti iskolában az osztálykirándulás, tanító néni mr kérte, hogy ne menjen.)
Úgyhogy most nagy a boldogság. Csak úgy görögnek le rólunk a kövek.
Végre jó lesz, végre nem leszünk bűnbakok mindenért, végre Miki is boldog lesz és szárnyalhat.
Végre, végre, végre.