Galyatető

Július elején kis családunk nyakába vette, amit kell és meg sem állt a csendes, nyugodt, szívet-lelket melengető, testet hűsítő Galyatetőig. Pistapapa meghívásunkat visszautasította, így csak Erzsimamát vittük magunkkal. Minden rosszban van valami jó: öten befértünk a kocsiba.
Galyatető legnagyobb előnye egyebek mellett az, hogy nagyon közel van. Épp olyan közel, amilyen közel csak lehet, ahhoz, hogy távoli hely legyen. Már ha értik, hogy mire...
A fiúk még éppen kibírták az utat. Karcsi a végén már visított, de egy rövid Mátraházi pihenő után már ripsz-ropsz megérkeztünk.
A szobáink egymás mellett voltak a folyosó végén, szomszédos szoba nélkül. Így igazán nem zavartunk volna senkit akkor sem, ha valamelyik fiú éjjel rázendít. Erre szerencsére nem került sor.

Karcsi érkezés után kipakolt. Sajnos, a szekrényből...

Problémáink csupán za étkezéseknél akadtak. Miki nem akart enni, inkább vinnyogott, elmászkált volna. Karcsi pedig éktelen sikításba kezdett.
A vizet viszont mindketten szerették. Miki kisebb ismerkedés után hozta a tavalyi formáját, vihogva ugrált a (neki) mély vízbe. Karcsi pedig pacsált és pacsált.

Csúszok...

...mászok...

...kukucskálok...

...ugrálok.

Most már a játszóteret is tudtuk értékelni. Miki a tornyokat, csúszdát, trambulint is birtokba vette, Karesz csak a homokozót kóstolgatta. (Szó szerint.)

Na, jó. Itt pont nem látszik a nagy lelkesedés.

Karcsi lázba jött az állatok láttán is. Neki valójában mindegy is, hogy milyen állatot lát. Ha él és mozog, akkor az már tetszik neki. (A minap egy lombszöcskének kacarászott.)
Szóval jó volt. Nagyon jó.
Ősszel Tapolcai kiruccanást tervezünk Ilimamáékkal.

Karcsi és Anya a Kodály Templomban

Sétáltunk, elfáradtunk, bambák vagyunk.

Mamával labdáztunk.