Miki megkapta a kullancsos oltást. Mivel extrém pánikolós, csak indulás előtt fél órával mondtam neki, mi vár rá. Ment is a szokásos hiszti, vinnyogás, sírás. Végül a váróban már visszább vett, de nagyon félt. A doki néni szerencsére, változtatott a beadási módszerén és ahelyett, hogy lefogták volna, mutatta neki a tűt, és kérte, szóljon, ha mehet. Én fogtam csak a kezét, hogy véletlen se rángassa. Ugyan végig kiabált, tűrte a szúrást és mikor Emőke néni szólt, hogy kész, látszott rajta, hogy csodálkozik: ennyi? Abba is hagyta a magánműsort azonnal. Büszke vagyok rá: félt, de nem ugrált, kibírta. Egy hős.
Itthon még azt is mondta, kár, hogy a bárányhimlős oltást nem most kapja, mert simán kibírná. :)
A közeljövőben vár még rá egy vérvétel. Attól még fél, de szerencsére ott kaphat érzéstelenítést. Ha ott sem kell lefogni, akkor a vérvételnél is megtörik a jég.
Pár hete Karcsi is megkapta ugyanezt az oltást. Ő is nagyon félt, de azzal az elhatározással ment, hogy hős lesz. Persze már az odaúton alkudozott és mikor lefújták a vállát fertőtlenítővel, majdnem elindult kifelé, úgy kellett megfogni. A doki néni neki is megmutatta a tűt és kérte szóljon, ha mehet. Mondtam neki még itthon, hogy kezdjen el számolni, addig sem az oltásra figyel. Olyan cuki volt! Amint megérezte, hogy bent a tű, elkezdettvisszafelé számolni 10-től. 6-ig jutott és már kész is volt. Annyira örült, hogy ilyen ügyes volt! Ugrabugrált és azt mondogatta, hogy "hős voltam". A váróban, az utcán, a boltban mindenkinek azt újságolta, hogy oltást kapott, de nem sírt. Rá is büszke vagyok.
Két kis szuperhős!
