IGW-538

Drága Kedves Autónk!

Itt voltál velünk jóban rosszban.
Veled kerestünk házat magunknak, te voltál a menyasszonyi kocsink, te hoztad haza gyermekeinket a kórházból. Sokszor vittél minket kirándulni, nyaralni.
Benned ülve éreztem meg életemben először, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Nem volt kellemes érzés. És az első reggeli rosszullét is benned kapott el.
De az első migrén is!
Emlékszem, mikor a nászutunkon egy elhagyatott parkolóban vezetni próbáltalak. Nem sok ilyen alkalom volt az életemben, nagyon élveztem.
Sokszor utaztunk úgy, hogy egy, később két gyerek vinnyogott, játszott, veszekedett, énekelt, aludt a hátsó ülésen.
És nem egyszer álltunk meg menet közben autót takarítani, míg nem találtunk megoldást Karcsi utazási rosszulléteire.

Drága autónk, jó volt veled! Szeretünk téged!

Új Suli

Évek óta a magyar oktatási rendszertől szenvedünk és attól, hogy kicsikét sincsenek tekintettel arra, kicsit sem próbálják megérteni azt, hogy Miki ADHD-s. (Tisztelet a kivételnek.)

Már az óvodában kezdődtek a problémáink. "Csináljatok valamit ezzel a gyerekkel!" Kezdetben az volt a baj, hogy nem kúszott-mászott a többiekkel a földön, inkább az óvónénikkel beszélgetett volna egész nap. "Erre nekünk nincs időnk!" Bezzeg hajat fonogatni volt... Aztán pedig az, hogy nem tudott beilleszkedni, nem viselkedett. "Túl sokat hiányzott, ezért nincs barátja, nem tatozik a csoporthoz!" 6 évesek voltak, életre szóló barátságok köttethettek. De tényleg...
Végül TSMT tornán kötöttünk ki. Hálásak vagyunk Petroczy Zsuzsának, aki sokat próbált segíteni nekünk és aki felhívta a figyelmünket rá, hogy Mikinek figyelemzavara lehet. Az ó javaslatára mentünk el a Vadaskertbe.
Ugyancsak sokat köszönhetünk  Zentai Juditnak, aki még az oviban tartott iskola-előkészítő foglalkozásokat Mikinek. Ő hitt benne, ő tudta, hogy Miki mire képes. Azóta is, ha valamilyen kérdésem van és felhívom segít, tanácsot ad, és hihetetlen, de nem csak a gyerekkel, de a szülővel is törődik.
Végül mindenki, a nevtan és az óvónők is tőlem várták, hogy megmondjam, mehet-e Miki suliba. Mivel az ovi végére igencsak elmérgesedett a viszony az óvónénik és közöttünk, megváltásnak éreztük az iskolát. Végre tanulhat, végre nem fog unatkozni. Hát... Nagyot csalódtunk.
 Újra jöttek a problémák. Pedig itt már nem érte őket váratlanul az ADHD ténye. Miki nem tűrte a monoton munkát, ha valami nem tetszett neki, akkor egyszerűen szabotálta a munkát.  Ez azzal járt persze, hogy itthon mindent pótolni kellett, plusz házi feladat. És persze nekünk sem boldogan dalolva oldotta meg a feladatait.
Nagyon nehéz két év jött. Kezdetben tényleg csak tanulni és aludni járt haza. 3-kor hazajött és az evésen kívül mást nem is csinált fürdésig. Volt hogy csak 11-kor került ágyba.
Hogy még jobban érezzük magunkat, közben hozta haza a beírásokat, és rendszeresen kaptuk, hogy vigyük el máshová a gyereket. De hogy hová... ? Senki sem tudta a választ.
Kerestük a megoldást, de nem volt. Második végére végül Miki már ebédelni sem maradhatott a suliban, csak 4 órát töltött bent. Viszont így is sokat pótoltunk együtt.
Tanító néni pedig válogatott megjegyzésekkel, akciókkal rombolta le a lelkesedését, önbecsülését. És a miénket is.
Elhatároztuk harmadiktól ebben a suliban nem maradhat. Ő is tönkre megy és mi is.
Először a magántanulóság merült fel alternatívaként. Tanulócsoportot próbáltam szervezni, de nem jelentkezett senki. Volt anyuka, akit érdekelt volna, de a párja elzárkózott tőle.
Egy hónapja Szabi éjjel jött haza Belgiumból. A kocsiban hallott a riportot egy magániskola vezetőjével. Tudta, ez kellene nekünk. Felhívtam az Új Sulit, de azt mondták nincs helyük. Elszomorodtunk, de szerveztük tovább a magántanulós verziót, kerestünk befogadó iskolát. Végül gondoltuk megpróbáljuk még egyszer. Újra telefonáltunk. Behívtak a suliba, ahol megtudtuk, mégis van hely, mert ketten költözés miatt elmennek. Elmondták, hogy 3 próbanapon kell részt venni, ahol eldöntik, felveszik-e Mikit.
Tegnap volt az első nap. Nagyon izgultunk. Előző nap mertük csak elmondani Mikinek, hogy iskolaváltáson törjük  a fejünk. Nem tetszett neki az ötlet, azt mondta, nem megy másik suliba. Mikor elmeséltük neki, milyen az iskola, már alig várta, hogy láthassa. Tegnap reggel nagyon félve hagytuk ott. Vajon megfelel? Vajon felveszik? Mi tudtuk, hogy pont ez kell neki, de ők is érzik ezt? Mikor érte mentünk, azt mondta az igazgatónő, nincs szükség a másik két nap próbára, felveszik, ha akarjuk.
Mi az, hogy akarjuk-e. Hát persze! Ma reggel már be is írattuk. És mivel már beharangoztuk neki, hogy ma is menni fog, megengedték, hogy a második próbanapon is részt vegyen: igaz vályogházakat festenek a suli udvarán. (Ma van a sződligeti iskolában az osztálykirándulás, tanító néni mr kérte, hogy ne menjen.)
Úgyhogy most nagy a boldogság. Csak úgy görögnek le rólunk a kövek.
Végre jó lesz, végre nem leszünk bűnbakok mindenért, végre Miki is boldog lesz és szárnyalhat.
Végre, végre, végre.

Vadaskert

Miki újra két hetet töltött a Vadaskert Pszichiátrián. Hú, ez úgy hangzik, mintha egy elmebeteggel élnénk együtt. Ezért szoktam csak Vadaskertnek hívni. (Tibi papa szerint Állatkert, Pista papa szerint Vadaspark.) Így jobban hangzik. Aki tudja m ez a hely, az tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy.
Szóval Miki táborozott.
Most azért egy kicsit nagyobb félelemmel hagytam ott őt, mint két éve. Mégiscsak nagyobb, erősebb gyerekekkel volt most együtt, nem ovisokkal. De végül minden jól alakult. Egyben visszakaptam. :)

Hatan voltak a szülőtréningen, hat szülő/szülőpáros a szülőtréningen. Nem mondom, hogy jó érzés, hogy másnak is vannak problémái, de azt jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül. És főleg azt jó tudni, hogy vannak olyan orvosok, gyógypedagógusok, akik igenis feladatuknak érzik, hogy nekünk és gyermekeinknek segítsenek. Az állami szektorban. Olyan ez a hely ott a fák között, mint egy kis béke szigete, mint egy oázis. Nem csak a gyerekek kapják meg azt az odafigyelést, amire szükségük van, hanem mi szülők is.

A szülőtréningen újra ugyanazt hallgattuk végig, mint két éve. Ugyanazokat a feladatokat kaptuk. És ugyanúgy meg is csináltuk, persze. Világos szabályok, pontozótábla, napirend, "vár", jóság kártyák. Hát nem lesz egyszerű, de az tuti, hogy meg fogja könnyíteni a mindennapjainkat. Most már Karcsi is elérte azt az értelmi szintet, hogy neki is bevezettük a rendszert. Szerencsére érti és elfogadja ő is. Bár az első lehízott csillagot megpróbálta kiradírozni. Persze nem sikerült neki, így belátta, hogy el kell fogadnia a pontokat, hisz a viselkedését tükrözik.
Olyannyira elfogadta, hogy már készített nekem és Apának is egy pontozótáblát. Én még "Legyőztem a hisztit" kártyát is kaptam. Úgy látszik hisztis vagyok. A gyerek is tudja. :)

Az első hét végén azt mondták a gondozók, hogy Miki nagyon figyelemzavaros. Nagyon keveset csinál meg a feladatok közül, bár ha dolgozik, akkor keveset hibázik. Javasolták próbáljuk ki a Ritalin nevű gyógyszert, hogy hat-e rá, csak hogy tudjuk. A második héten kipróbálták. A tesztek eredményei alapján jobban teljesített. Több feladatot oldott meg, jobban tudott összpontosítani. Így már ezt is tudjuk. Mondjuk, kb erre az eredményre számítottunk, hisz ez a szer elvileg minden emberre ugyanígy hat, sokszor használják tuning-szerként anyukák vagy egyetemisták is. Abban maradtunk a dokinénivel, hogy nem használjuk.

Tegnap elkezdtük itthon is a pontozásos rendszert. Szerintem fog működni. Még nem tudom, hogy a suliba is vigyek-e egy pontozó füzetet. Kellene, hisz így lenne teljes a rendszer. Bár szerintem tanítónéni a fejemhez fogja vágni. Hívtam őt a tréningre is, hogy tudja mit is kellene tenni, de azt is visszautasította, mondván, hogy tud ő mindent. Azt hiszem a próba kedvéért azért csinálok egy táblázatot és átadom. Meg hogy lássuk mekkora szakember...

Víziló

Karcsi vizilovat rajzolt Bettynek

Fantázia

Karcsinak sokkal élénkebb a fantáziája, mint Mikinek. Ezt eddig is tudtuk. Míg a bátyja sokkal inkább érti, tudja, alkalmazza a világ működésének szabályait, Karcsi sokkal inkább vevő a mesevilágra. Ennyire összefüggően viszont eddig még nem használta a képzelőerejét.
Karcsi mesél. Gyerekekről. Teljesen hihetően. Mindig ugyanazt. Illetve mindig új infókat is sző bele, de a régin nem változtat. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, akkor teljesen életszerű és hihető lenne, amit elmond. Mivel mi azért elég jól ismerjük őt, látjuk, hogy a sztori a valós élet apró részleteiből épül fel újra. Nagyon vicces.
Gondoltam leírom, hogy lássuk meddig jutunk el a történetben.

Szóval...
Van egy kisfiú Soós Márknak hívják. Nagymaroson lakik, de Gödre jár óvodába. Az ő unokatesója Szesztay Lorci. Márknak van egy kishúga is, Horváth Hanna. Márk 6 éves, Hanna 2. Márk szülinapja februárban van, Névnapja augusztusban, Hannának május 7-én van a szülinapja, a névnapja novemberben. Jövőre Hanna is ovis lesz.
Márk apukája szlovák (ezt még nem sikerült kideríteni, hogy a neve vagy a nemzetisége). Anyukája Laura néni.
Két kocsijuk volt, de az egyik elromlott, a kék, és elvitték.

Folyt. köv.