Kisördög

Mikibe belebújt a kisördög. Az utóbbi pár nap nem lehet vele bírni. Nyafka, hisztizik és direkt azt csinálja, amit mgtiltok neki. Ma például a konnektort szemelte ki, mint legmegfelelőbb játékszer.
No, persze a rosszcsontoskodás mellett jut ideje arra is, hogy levegyen a lábamról...
Ma megtanult virágot locsolni egyedül. Bár a legtöbb víz még mellément, ő lelkesen gyakorolt. Amikor nem volt nála a kannája, akkor egy üres flakonnal is.
Nagymama megtanította neki, hogyan kell rázni a fejét, ha nem akar valamit. Ma már teljes biztonsággal használta a fejingatást, jelentésének megfelelően. És egyre inkább a feje mozog csak és nem az egész felsőteste. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen kis okoska.
Ma tettem vettem a szobában. Miki is. Kirámolta az éjjeliszekrényem és - mint már említettem - a konnektorral játszott. Aztán talált egy Babapatika újságot. Jelentőségteljesen odajött vele a szőnyeghez, leült és lapozgatni kezdte. Na, de nem csak úgy, hanem hosszan el-elidőzve egy-egy érdekesebb oldalon.Teljesen olyan volt, mintha olvasná is. Ott ahol picik voltak a képek még közelebb is emelte a szeméhez. Azt hittem elolvadok mikor láttam.

Ez a kép ma készült:

Tegnap éjjel avattuk fel a Mónitól kapott ágyneműt.

Vendégek

Edina és Peti nálunk jártak a hétvégén.
Olyannyira, hogy itt is aludtak. Miki megszerette őket. Egyáltalán nem fél tőlük, sőt mire leértem az emeletről köszönteni őket Miki már Edina ölében üldögélt.
Este étterembe mentünk. Nagymama vigyázott Mikire. Állítólag jó gyerek volt és nagyon könnyen elaludt. No, de persze a nagymamák elfogultak.
Két mókás dolog is történt:
Kérdezgettük Mikitől: "Hol van Edina?" Vagy a telefonra mutatott - ami teljesen logikus, hiszen ott szokott lenni eddig -, vagy Petire (ezt még mi sem értettük).
Miki vasárnap reggel szokás szerint kelt fel. Szopizás, masszázs, öltözés. Az emeleti folyosón sétálgatva betévedt a vendégek szobájába. Az ágyra pillantva elkerekedtek a szemei. "Hát ezek meg mit csinálnak itt?" Majd vigyorogni kezdett Edinára. Majd kijött. Visszament. Vigyor. És ezt még úgy 96 alkalommal ismételte meg. Nem hitt a szemének.

Babaúszás

Pénteken babaúsztunk.
Eredetileg úgy terveztük, hogy csak a fiúk pancsiznak. Ennek több oka is volt. Egyrészt a lustaságom, másrészt az, hogy nyolc baba és minimum ennyi szülő próbált helyet keresni magának a vízben. Ám Miki változtatott a programon.
Három hete éktelen sírásba kezdett, mikor én mentem be vele a vízbe, és egyre csak az apukáját követelte, integetett neki és mutatta, hogy menjünk ki a vízből. Arra gondoltunk, hogy bizonyára nem érzi magát biztonságban velem. Ezt látszott igazolni az is, hogy két hete is Szabihoz húzott inkább. Most viszont Apával kezdett el sírni, amint a medence mellé értek. Gyorsan rohantam átöltözni és már csobbantam is mellettük. Miki - látva, hogy teljes a létszám - megnyugodott. Olyannyira, hogy a fölöttébb utált háton fekvést is tűrte és merültünk is vagy hatszor mindenféle sírdogálás nélkül.
Ki érti a mai fiatalokat ?!

Játszóház...végre

Már tavaly december óta tervezzük...zem, hogy meglátogatjuk a váci Manófalva játszóházat, ám tegnapig erre nem került sor. Pedig már kétszer elindultunk.
Először a buszmegállóig sem jutottunk el. Miki sírni kezdett, nyűgös volt, a busz is elment és inkább visszafordultam vele. No, persze én voltam a hunyó. Azt hiszem én akartam igazán menni, nem pedig ő.
Januárban újra próbálkoztunk. Jó sokat vártunk a buszra. Időben kimentünk, nehogy lemaradjunk. Miki addig lelkesen integetett minden arra járónak - furcsa, de ezt csak ritkán veszik észre a lelkesedés tárgyai -, és a sok autó láttán transzba esve hajtogatta, hogy "ato-ato". A busz nagyon tetszett neki, ott is mindenkire mosolygott a maga huncut módján. A játszóházba ekkor sem jutottunk el, mert zárva volt, sajnos. Helyette játszótereztünk, ami Mikinek legalább akkora öröm volt, mint nekem lett volna a játszóház.
De tegnap be is jutottunk. Először csak Miki volt egyedül, szépen lassan felfedezte a terepet, aztán szállingózni kezdtek a gyerekek. Miki élvezte, hogy egyre többen vannak és ide-oda mászkált, magyarázott, kiabált. Mindenkinek vitt egy-két játékot. És néhányuktól elvett egyet-kettőt. Párszor dühös is lett vagy sírva fakadt, mikor nem úgy alakultak a tulajdonviszonyok, ahogyan ő azt eltervezte. Örülök, hogy nem fél az idegenektől - gyerektől és felnőttől sem -, és annak is, hogy örömet szerez neki, ha másoknak adhat dolgokat. Más kérdés, hogy sokszor vissza is veszi. A játszóház pedig szerintem segít majd neki a fejlődése során megtanulni, hogy osztozni kell a játékokon. Úgyhogy visszamegyünk még. Sokszor.
Szeretnék Zenebölcsibe is járni vele. A tapasztalatok alapján semmi akadálya.

A tegnapi nap mindkettőnknek jó élmény volt. Ha emlegetem neki a buszt, meg a babákat látszik, hogy emlékszik rá. És, hogyörömel.

Blog

Mivel a naplóírás nem igen akar haladni, így a blog mellett döntöttem. Már cirka 12 hónapja tervezem. Jobb későn, mint soha. Eddig úgy éreztem, képes vagyok igazi naplót írni Mikinek, amit majd megmutathat az unokáinak, hogy "Nézd, ezt a dédi írta!". De bebizonyosodott, amíg az íráshoz nyugalom, minimum egy óra, a megfelelő toll, üres asztal (ésatöbbiésatöbbi) kell, addig ez nekem nem igen fog sikerülni.
És nem utolsósorban ezt olvashatják a távolba szakadt nagymamák, nagypapák és barátok, sőt akár az ellenségek is.
A papírnapló bejegyzéseit kisebb cenzúrával visszamenőleg ugyancsak rögzítem itt is. Hagy legyen kerek az, ami egész.
Szóval: Blogra Anya! Szia Világ!