Játszóház...végre

Már tavaly december óta tervezzük...zem, hogy meglátogatjuk a váci Manófalva játszóházat, ám tegnapig erre nem került sor. Pedig már kétszer elindultunk.
Először a buszmegállóig sem jutottunk el. Miki sírni kezdett, nyűgös volt, a busz is elment és inkább visszafordultam vele. No, persze én voltam a hunyó. Azt hiszem én akartam igazán menni, nem pedig ő.
Januárban újra próbálkoztunk. Jó sokat vártunk a buszra. Időben kimentünk, nehogy lemaradjunk. Miki addig lelkesen integetett minden arra járónak - furcsa, de ezt csak ritkán veszik észre a lelkesedés tárgyai -, és a sok autó láttán transzba esve hajtogatta, hogy "ato-ato". A busz nagyon tetszett neki, ott is mindenkire mosolygott a maga huncut módján. A játszóházba ekkor sem jutottunk el, mert zárva volt, sajnos. Helyette játszótereztünk, ami Mikinek legalább akkora öröm volt, mint nekem lett volna a játszóház.
De tegnap be is jutottunk. Először csak Miki volt egyedül, szépen lassan felfedezte a terepet, aztán szállingózni kezdtek a gyerekek. Miki élvezte, hogy egyre többen vannak és ide-oda mászkált, magyarázott, kiabált. Mindenkinek vitt egy-két játékot. És néhányuktól elvett egyet-kettőt. Párszor dühös is lett vagy sírva fakadt, mikor nem úgy alakultak a tulajdonviszonyok, ahogyan ő azt eltervezte. Örülök, hogy nem fél az idegenektől - gyerektől és felnőttől sem -, és annak is, hogy örömet szerez neki, ha másoknak adhat dolgokat. Más kérdés, hogy sokszor vissza is veszi. A játszóház pedig szerintem segít majd neki a fejlődése során megtanulni, hogy osztozni kell a játékokon. Úgyhogy visszamegyünk még. Sokszor.
Szeretnék Zenebölcsibe is járni vele. A tapasztalatok alapján semmi akadálya.

A tegnapi nap mindkettőnknek jó élmény volt. Ha emlegetem neki a buszt, meg a babákat látszik, hogy emlékszik rá. És, hogyörömel.