Baleset

Igen kalandosan alakult a péntki napunk. Az igazat megvallva szívesen becserélném valami egetrengetően unalmasra inkább.
Délelőtt gondoltam, hogy a szép időre való tekintettel elmegyünk és shoppingolunk egyet Mikivel. A korábban vásárolt tégla alakú viaszkréták nem nyerték meg tetszését és ceruza alakúak beszerzését fontolgattam. Már az öltözködésnél tartottunk, mikor felmentem az emeletre. A nadrágját akartam lehozni. Miki elindult utánam, de mikor látta, hogy már én is lefelé tartok elkezdett visszacsúszni. Nem magasról. Eleve csak a harmadik lépcsőfokig jutott. Amikor az első fokhoz ért megcsúszott szegény és leesett a járólapra hanyatt. Jól megütötte a fejét bal olddalon hátul.
Amint megütötte magát éktelen sírásba kezdett. Én rögtön felkaptam, de sehogysem akart megnyugodni. Kissé félretartotta a fejét és csak sírt vagy nyüsszögött. Persze én láttam, hogy valami nagyon nem stimmel, nem szokott így viselkedni, de nem tudtam, mihez kezdjek. Végül felhívtam Szabit. Ő próbált megnyugtatni, hogy csak a megijedt, de akkor valami még szokatlanabb történt. Miki elaludt az ölemben. Ilyet sosem csinál csak úgy. Letettem a telefont. Ő szépen csendben szuszogott a kezemben én meg rosszra gyanakodtam. Aztán egyszercsak felébredt és hányt. Ekor már teljesen biztos vontam, hogy helyes a gyanúm és agyrázkódást kapott. Felhívtam a védőnőt, aki megadta az ügyelet telefonszámát. Felhívtam őket, hogy küldjenek egy mentőt.
Eddig nem akartam elhinni, mikor a tévében valaki azt mondta, hogy nem jutott eszébe egyetlen telefonszám sem vészhelyzetben. Nekem is nehézséget okozott a telefonálás, mindig más gombot nyomogattam, mint, amit kellett volna, pedig nálunk nem volt igazán vészhelyzet. Természetesen a családomat ilyenkor nem lehet csak elérni. Mentő úton, nekünk át kellett öltözni, padlót feltakarítani, Miki ordított, papírokat össze kellett szedni, pelenkát, ruhát bepakolni. Hát, nem volt egy nyugodt menet. De végül sikerült megoldani.
Mire a mentő kiért Miki már az asztal mellett álldogált és baba-mama könyvet nézegetett. Kezdte összeszedni magát. Aztán befutott a nagypapa és a nagynéni is. A mentő bevitt az ügyeletre, ahol nem igen izgatott senkit, hogy egy kisbabáról van szó. Persze gondolom, ha kívülről is látszott volna, hogy valami nincs rendben, akkor jobban odafigyeltek volna. Legalábbis nagyon remélem. Szerintem kb. 20 perc után felküldtek röntgenre, amit sok-sok perc várakozás után meg is csináltak. Miki ezalatt kiosztott mindenkit, szaladgált le-fel és molesztálta a kávéautomatát. Szemmel láthatóan helyrejött. A röntgenkép készítésekor persze sírt. Megijdet. Nemértette, miért kell neki feküdni azon a hideg aztalon az éles fény alatt, és főként miért fogják le a fejét. De a felvétel egy perc alatt elkészült szerencsére. Nem úgy a lelet. Arra is kellett várni nagyon-nagyon sokat. Közben Miki már nagyon nyűgös lett és követelte a cicit, hiszen már bőven bennejártunk az ő alvásidejében. Először nem akartam megszoptatni ott a szűk váróban, annyi ember előtt. Pláne, hogy sok idős férfi volt ott. Végül mégis rákényszerültem. Megvártam míg kiürül 3 hely egymás mellett, hogy kényelmesen elférjünk. Úgy láttam, hogy senkit nem hoztunk zavarba a tettünkkel, úgyhogy beírtunk egy jó pontot az emberiségnek.
Időközben megérkezett Szabi is. Átvette az alvó Mikit és a közben - végre valahára - elkészült lelettel a gyerekosztály felé vettük azirányt. (Miki útközben felébredt.) A következő két óra várakozással, rohangálással, újszülött babák ablakon való nézegetésével, evéssel, ivással, kiabálással, hisztivel, cicizéssel, kisgyerekekkel való ismerkedéssel telt. Az ügyeletes doktornéni ugyanis nem tudta megvizsgálni Mikit (nem is nagyon akarta, Miki se), így meg kellett várnunk a főorvosnőt, aki épp rendelt. Aztán telefonálgatott. Az eredmény az lett, hogy semmi baja eddig és a 48 órás megfigyelés mellőzhető, ha saját felelősségre hazavisszük. Azért az elég felháborító szerintem, hogy 48 órás megfigyelésről beszélnek, miközben 4 órán keresztül orvos nem is látta a gyereket. Igaz a römtgen elkészült és nem mutatott semmi bajt. Kíváncsi vagyok, hogyan figyelték volna eg, ha fogalmuk sincs, hogyan szokott egyébként viselkedni. Na, mindegy.
Végül szerencsésen végződött az eset. Miki hazafelé gagyarászott és vigyorgott az autóban. Teljesen jól van. Masszív, keményfejű gyerek.